raktárblog

A polcra helyezett koponya megemelkedett, majd zörögve megrázta álkapcsát. Rezoradh, született Bruno Bergar, álmosan kinyitotta a szemét. Legyintett kezével, mire a koponya elhallgatott. Hosszú körmeivel megvakarta az orrát és feltápászkodott.

- Jó reggelt Uram! – hajolt meg előtte egy óriási béka – a fürdővize már készen is van…

Rezoradh biccentett és megmártózott a hatalmas dézsában. Közben sóhajtva körbenézett 19x36 méteres barlangjában. A kopár falakat csontok, és bőrök díszítették. A polcokon homályos fénnyel derengő üvegek, bennük zöldes löttyben úszó szervek, állatok, és bogarak. Újabb nap…

- Hé Wryl… - szólt a békának – Nem kéne lakást váltanunk? Mit szólnál például ahhoz a szép kastélyhoz, tudod, ami a gonosz mostoháé…

- Uram, ahhoz vagy olyan jól kell keresnie, mint neki, vagy feleségül kell vennie. – vigyorgott a béka.

- Az nem jó ötlet… Az a némber csak a királyokra hajt, főleg ha van lányuk. Én meg se király, se leányos apa. - hátrahajtotta fejét - Áh! Engem miért nem akarnak előléptetni? Nem kell sok igazán… Beérném én egy egyszerű kúriával, ahol riogathatom a falusiakat és havonta követelhetek egy szüzet… Ennyit igazán megérdemelnék! – kiszállt és öltözködni kezdett. Magára öltötte koromfekete talárját, és nyakánál megkötötte a sötétlila palástot.

- Wryl! A bundát és a sisakot!

A béka engedelmesen ráterítette vállára a kos bundát, és a fejére tette a koponyájából készült sisakot. Rezoradh felnyögött a súly alatt. A kos szarvai legalább 4kg-ot nyomtak. Átvette Wryltől a kőrisfa botot és elindult kifelé.

- A szakáll! Uram a szakáll! – sipította Wryl rémülten.

- Oh! Tényleg! – csapott a fejére Rezoradh. Pár éve egy párharc során egy hős lovag sárkánya arcon pörkölte. A sebet begyógyította, de a szakálla örökre eltűnt. Ennek jó és rossz oldala is volt. Egyfelől örökre fiatalos lett, viszont a munkaköri leírásban szerepelt a bozontos mágusszakáll. Így kénytelen volt minden reggel felragasztani egy műszakállat. Sóhajtva felkente arcára a vaxot és rögzítette a dús szőrt.

- Vííííszkeeet! – vakarózott nyűgösen, majd kilépett az ajtón.

A hűvös szellő megborzongatta. Még lassan melegedett fel az idő, ellenben délre megsül a bundában… gondolta morcosan. Végigporoszkált az úton egy kereszteződéshez, ami 1km-re volt barlangjától. Ott lehuppant egy kőre, de rögvest fel is pattant. Botjával rákoppintott a tetejére mire az rögvest puha és meleg lett, mint egy párna. Zsákjából kivett egy hollót, és az ég felé lendítette. Az károgva felröppent és elrepült. Ezután elővett pipáját, és egy agyonolvasott könyvet. Ez amolyan önkínzás volt részéről. A borítón ez állt: ”A Gyűrűk Ura”. Fogát csikorgatva olvasta. Két volt osztálytársa is szerepelt benne. Általánosban mikor csak az volt biztos, hogy mágus akar lenni, egy osztályba került az eminens Gandalffal. Nagyon utálta őt, hisz mindig mindenben kielőzte őt. Részben miatta határozta el, hogy inkább sötét mágus lesz, ha ez a kocka a jó oldalon áll. Aztán a Feketemágus Kiképző és Ármánytani Gimnáziumban jó barátságba keveredett egy Szarumán nevű fiúval. Minden jó is lett volna, de egy idő után a jeles Szarumánnak derogált vele, egy erősen közepes érdemjegyű mágussal az oldalán, részt venni a Lovag Klub gazdag kölykeivel folytatott bandaháborúban. Mai napig kísértette a gondolat, hogy ha annak idején jobban tanult volna, akkor most róla is szólna egy regény, vagy legalább egy novella… de úgy érezte egy kis esszével is beérné. No de, vele a kutya se törődik… Pöfékelve fújta ki a füstöt mikor károgva megjelent a holló.

- Micsoda? – csapta be a könyvet Rezoradh – ja, még van 5 perc? Rendben…

Ásítva megnyújtózkodott, felállt, elpakolta holmiját, és skálázott egy sort, hogy kellően mély legyen a hangja. Nem sokkal később felbukkant az úton egy ficsúr. Csillogó ruhája volt, és bugyuta arca.

- Öregapám! Melyik út megy a szörnyű sárkány kastélyához?

- Az bizony soknapi járóföld! - mennydörögte Rezoradh – De hadd mondjak két dolgot! Először is, nem vagyok az öregapád! Másodszor, ingyen itt ugyan át nem mész!

- És mi az ára? - képedt el a fiú – Én Maximus király fia! Apám majd fizet neked…

- El vagy tévedve öcskös! – Rezoradh a magasba emelte botját, ami szikrákat hányt – Meg kell küzdened velem! Ha nyersz, elárulom az útirányt. de ha nem, enyém minden vagyonod és takarodj a szemem elől!

Az ifjú bájgúnár előrántotta kardját.

- Védd magad aljas mágus! Én megmentem a hercegnőt!

Rezoradh égnek emelte tekintetét. Az elrabolt királylány valójában a gonosz mostoha kishúga volt, akit nagybátyjuk, Salamon a sárkány nevelt. Anyagi problémák miatt időnként feladtak álnéven egy hirdetést, miszerint „elrabolt hercegnő várja megmentő lovagját!”. Ilyenkor özönlöttek a hercegek. Akik elbuktak, azok vagyonát Salamon bácsi bezsebelte. Aki nyert és „megszöktette” a lányt, azt ő teljesen kiszipolyozta. Mikor szerencsétlen király rájött a cselre általában infarktust kapott. Ekkor a hercegkisasszony hazaköltözött a sárkányhoz, és lévén ismerte az örök fiatalság varázsát, kezdték előröl az egész elrablós játékot.

- Harcra fel! – Rezoradh előre lendítette botját. Az ég beborult. A sötéten gomolygó felhők pár pillanat alatt beborították az eget és vészjóslóan morajlottak. Egy hatalmas villám végighasított és kettejük között a földbe csapott nagy porfelhőt kavarva.

A herceg dermedten Rezoradhra meredt.

- Ha… ha ez belém vág… ezt nem éltem volna túl…

- Pirítós lettél volna, igen. És??- a mágus meghökkenten rámeredt- Mire számítottál? Ez egy csata során teljesen normális. Én támadok, te védekezel, aztán te támadsz és én védem magam.

- De… te erős vagy… Én azt hittem, hogy az ilyen útszéli mágusok, mint te, gyengék és sima ügy leverni őket.

- Köszönöm a diszkriminációt. – húzta fel az orrát Rezoradh – Most akkor harcolunk, vagy teljesen berosáltál??

A fiú remegve a szenes útra majd a mágusra nézett. Kezéből kihullott a penge.

- Nyertél…- nyöszörögte megtörten.

- Jajj ne már! Ez így unalmas… na, jó. Táskát ide! Öv!... hmm… Ez rubint berakás? Palást! Kard, kés és egyéb játékszerek! Felső, csizma! Nadrág! Gatya… - végigmérte a falfehér, egyszálbél fiút amint alsógatyában áll előtte, és elvigyorodott – Áh, nem. Mindegy! Gatya maradhat. Na tünés innen! – elvigyorodott- És még te akartál megküzdeni a sárkánnyal? na futás innen, hopp-hopp!!

a herceg hátrált, majd sarkon fordult, és futásnak eredt. Rezoradh még utána küldött egy szikrát, ami fenéken pörkölte. Feljajdulva odakapott, és úgy rohant tovább, hogy porzott az út.

- Vissza ne gyere! – kiabált utána a mágus, de aztán rögvest ásított is egyett – Nézzük miből élünk…

Elkezdte szétszortírozni a fiú holmiját. A cipő (3 számmal kisebb, mint Rezoradh lába), a drágaköves tőr, a kard, és pár kacat a táskából a „bolhapiac” feliratú zsákban landolt. A paláston hümmögött egy keveset, de végül úgy döntött jó lesz függönynek, és bedobta a többiekkel együtt az „otthonra” kupacba. Majd megszaglászta a fiú elemózsiáját.

- Tipikus úri gyerek…. – morogta elégedetten – nem ám, mint annak a múltkori szegénylegénynek a hamuba sült pogácsája. Abba csoda, hogy széndarabokat nem sütöttek bele... Bezzeg ez! – Hatalmasat harapott bele, és jóízűen lenyelte- Finom! – újra elővette a könyvet, és tovább olvasott.

Dél környékén aztán beborult az ég. A nap eltűnt a felhő mögött és sötétbe borult a táj. Egy csepp… kettő… Hatalmas villám hasított át az égen, és zuhogni kezdett.

-Na ne… Hé! – Rezoradh felpattant, és botjával hadonászott az ég felé- Tűnés innen! Hallod!? Máshol ess!! – De hiába lövöldözte varázslatait az ég felé, a vihar nem akart elvonulni. Már csurgott lefelé a koskoponyán a víz, mikor rádöbbent, egy hatalmasabb mágus műve.

-Francba, ez így szemétség… - köpött ki – ez ellen nem tehetek semmit!

Összepakolta holmiját, és behúzódott egy onnan 40 m-re lévő tölgy alá. Prüszkölve, gyilkos tekintettel bámulta az eget és az útkereszteződés.

- Holló!- a madár tépázottan szállt le a fa ágáról – Menj Wryl-hez, és mond meg neki, hogy készítsen valami gyógyteát mire hazaérek. Ez minimum egy tüdőgyulladás…

De az csak ellenségesen bámult rá.

- Na mi van? – károgás – Oh, hogy derogál kimenni az esőbe! És szerinted ez engem érdekel? Takarodj, vagy megsütlek!

A holló rácsapott a kos szarvára, majd kireppent a viharba. Rezoradh egy ideig követte szemével, hogy csapkodja ide-oda a szél, majd meggyújtotta kialudt pipáját. Pöfékelve letelepedett a zsákjára, elővett egy kártyapaklit és megpörgette ujjai között.

- Na kinek is köszönhetem ezt? Micsoda!? ... Tipikus! Karvaly az, a földtengeri mágus. Ő szeret ekkora csinraddattát rendezni, a legapróbb katonaság ellen is! – sóhajtva a fa kérgének támaszkodott, és (befejezve a jóslást) pasziánszozni kezdett.

Időnként azért odapislogott az útelágazáshoz. Egyszer csak egy furcsa alak ködképe bontakozott ki az esőfüggönyből.

- Munka ilyen időben?! – Rezoradh érezte, hogy ez nem az ő napja. Pedig még nem is sejtette…

****************************************************

- De hát nincs ötezer petákom! – meredt kétségbe esetten az öltönyös férfira.

Annak kabátjára a következő jelvény volt kitűzve: „Mágus-munkaellenőr Hivatal”.

- Nézze Bruno…

- Rezoradh! Az isten szerelmére, ne hívjon a régi nevemen! Még valaki kiröhög!

- Így van anyakönyvezve, és késsz! Tehát Bruno. Ön nem volt a kijelölt helyén munkaidőben!

- De… zuhogott az eső! És nem hazamentem, hanem odaültem a fa alá! Azt is láttam, hogy maga jön!

- Kifogás Bruno. És engem nem érdekelnek a kifogások. Ötezer petákot rovok ki Önre. Egy hónapja van, hogy befizesse, különben elég magas kamatra számíthat.

- Ugyan… kérem... – nyöszörögte Rezoradh – Csak az eső…

- Ha sokáig kötekedik Bruno akár hétezer peták is lehet.

Rezoradh megadóan sóhajtott, és átvette a csekket.

- Tehát egy hónap Bruno. Viszlát. – a mágus csettintett, és eltűnt.

Rezoradh zsebre gyűrte a lapot, és állt. Az eső pedig zuhogott. Néha megkereste a tölgy sziluettjét az esőfüggönyön át… Látott egy csókát amibe belecsapott a villám, és füstcsíkot húzva maga után körözve lezuhant… Időnként cuppanós hang kíséretében kihúzta csizmáját a növekvő sárból, megszemlélte, és morcosan visszaállt két lábra, csakhogy újra bokáig süllyedjen… Egyszer levette a kos-koponyát, és kiöntötte belőle a vizet… A pipája az Istenért sem akart meggyulladni… Vacogtak a fogai… kicsavarta a bundát…

Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan is kezdtek elvonulni a viharfelhők. A nap csillogó fényárba úsztatta a vízcseppekkel borított tájat. A rigók, és a pacsirták dalolni kezdtek, miközben egy szivárvány festett mesés hidat az égre. Rezoradh orrába beszökött a friss természet illata.

Halk koppanások: badubh-badubh….

Az úton egy lovas vágtatott. Mintha ő maga lenne a nap, úgy ragyogott. Fehér paripája szikrázva verte vissza a fényt. Arany haja lobogott a vágta szelében, akár vörös palástja. Kék szeme mint fürkésző sólyom, arcán fennkölt nemesség. Igazán héroszi pillanat volt ez.

Mikor Rezoradh mellé ért „Hóó!”-t kiáltott, és megrántotta lova kantárját. Az toppogva megállt, nem kis sarat fröcskölve mágusunkra.

- Te vagy Rezoradh, a sötét mágus? – Kérdezte az ifjú, kinek, mint ezáltal kiderült, olyan volt a hangja, mint ezer mélyen bongó harang.

- Igen, igen. – morogta Rezoradh. Egy pillanatig megpróbálta kivakarni ruhájából a trutyit, de gyorsan feladta és a lovagra nézett összeráncolt szemöldökkel – Tudod, alapesetben meg kéne, hogy állítsalak, és fel kéne szólítanom téged, hogy küzdj meg velem, ha tovább akarsz menni, de ez a hatásos belépőd elűzte a vihart. – tüsszentett egy nagyot – Ezért kivételesen megengedem, hogy tovább menj. A hercegnőt kívánod megmenteni, vagy ennél azért értelmesebb a célod?

- Hahh! Bitang mágus! Ily’ gyáva vagy? Nincs merszed megküzdeni velem!? – meredt rá az ifjú.

- Mi? Ja, semmi ilyenről nincs szó! – legyintett Rezoradh és botja segítségével kihúzta magát a sárból az útra – Mindössze szétáztam, fázom és elég fáradt is vagyok. Elég rossz napom van, tudod. Se kedvem, se erőm holmi kakasviadalhoz. Úgyhogy menj csak kölyök! Szia, szia… Mi lesz már?

- Én már nem vagyok holmi kölyök – Húzta ki magát a lovag – Az én nevem Armando herceg! Én vagyok Grandanell király fia, a Keleti birodalom trónörököse!

- Frenetikus. – biccentett Rezoradh elismerően – Elnézést a félreszólásért, most akár mehetsz is.

- Legyőzlek, kerül, amibe kerül! – zengte Armando rendíthetetlenül.

- Nem kerül semmibe, csak menj már!

- Nem szabadulsz ilyen könnyen Mágus. Megfizetsz!

- Úgy konkretizálva miért is? – Rezoradh kezdte elveszíteni a türelmét – Nem ártottam neked, sőt a kölyökért is elnézést kértem!

- Tudom hogy gonosz ármányokat folytatsz! Attól a szerencsétlen ifjútól az úton tudom, hogy te vetted el a ruhát, világ csúfjává téve őt, s szolgád is elismerte sötét ténykedéseid!

- A szolgám… Hol a túróba találkoztál te Wryl-lel? - Vonta fel Rezoradh a szemöldökét.

- Az ifjú panaszai után megkerestem ocsmány lyukadat, szolgád megkötöztem, kivallattam, majd az igazságosság jegyében kifosztottam.

Rezoradh végiggondolta.

- Már Wryl-t, vagy a házat?

- Ha annyira ragaszkodsz hozzá, akár háznak is nevezhetjük… - válaszolt, némi gondolkodás után Armando.

- Mi’csináltál!? – hörögte Rezoradh kigúvadt szemekkel – Na idefigyelj te taknyos! Nem illik más házát fosztogatni, főleg ha az nehéz munkával keresi meg a betevő falatot! Azonnal adj vissza mindent! Wryl-ből meg sündisznót csinálok inkább, akkor több hasznát látom… - tette hozzá morogva.

Armando leugrott lováról, és haját hátra lebbentve előrántotta kardját.

- Készülj mágus!

Rezoradh fogát csikorgatva felemelte botját, és kivédte a csapást.

- Nem leszek én olyan könnyű falat!

Összecsaptak. Fröcsögött a sár, szikrázott a penge. Rezoradh tényleg nem adta könnyen magát. Az ifjú gyakorta botlott meg, és néha épp csak kikerülte az átkokat, melyek perzselő villámok kíséretében cikáztak a levegőben. Egy gyönyörű tíz percig úgy tűnt Rezoradh lesz a győztes.

De a fáradtságtól lábai egyre ólmosabbak lettek. Minden tagja remegett, a hidegtől, mely a vizes ruháiból sugárzott, szinte csontjáig hatolva. Emiatt érezte, hogy reumája is kezd kissé előjönni. A vizes bunda súlya lehúzta vállát, nehézkessé tette mozgását. Nehéz csizmája szűntelen beragadt a sárba.

Ezen tényezők, a szerencsétlen körülmények és a világ általános nyomorúsága miatt, fokozatosan Armando került fölénybe. A csapások szaporodtak, és Rezoradh kénytelen volt hátrálni. Bevetett egy újabb, mindent vagy semmit alapú, varázslatot, amitől a lovag hátra repült és nyekkenve kiterült a földön.

- Ojjé! – Rezoradh elvigyorodott, de a következő pillanatban leesett az álla.

Ugyanis gazdája szerncsétlen helyzetét látva, a fehér ló két lábra áll és felvette a „támadó tigris” pozíciót.

- Jól vagy, hercegem? – kérdezte, miközben összehúzott tekintettel fürkészte Rezoradh-ot.

Armando felült és megfogta a fejét.

- Tartsd egy kicsit a frontot kérlek. – nyögte – Tönkre ment a frizurám. És mikor majd dicsfény övezi az utam, mégse mondhatják, hogy „Íme Armando herceg, aki legyőzte a gonosz mágust… de milyen hülyén állt a haja, hallottad?” – beszédközben elővette fésűjét és nekilátott korrigálni a hibát.

- Egyet se félj addig feltartóztatom! – a ló tökéletes karate rúgást küldött Rezoradh felé, aki alig tudott félre ugrani.

- Fene ebbe a nyálas hercegbe, meg a harci táltosába! – csikorgatta fogait, és vetett egy oldalpillantást a tollászkodó Armando-ra.

Ehelyett jobb lett volna, ha inkább a lóra figyel…

- Pörgőrúgááááááás! – nyerített ellenfele, és ellendült a földtől.

- Ajajj... – nyögött fel Rezoradh.

A ló patája a gyomorszájába csapódott, és szinte érezte mint válik egyé eddig külön álló lépe, veséje, tüdeje, mája és gyomra.

- Rendben késsz! – hallotta valahonnan távolról Armando hangját – Nicsak, már ki is terítetted drága jó Teofil?

- Innétől a tiéd. – biccentett a ló, és négy lábára visszaállva elvonult füvet legelészni.

- Mágus! Véged!

Rezoradh felnyögött ahogy testébe fúródott a penge, de lenyelte feltörni kívánkozó káromkodását, és forgató könyv szerint fennakasztotta szemeit.

- Jajj nekem… meghalok. – nyöszörögte teátrálisan, majd lezárta szemét, és ernyedten oldalra ejtette fejét.

- Nna! – biccentett Armando – Gyerünk! – felpattant Teofil hátára, és hangos patadobogás, madárcsicsergés, napfény ár, és szivárvány kíséretében elvágtatott.

- Megmentelek hercegnőm, csak várj reám! – hallatszott még rikkantása.

- Ez az egyetlen opció, ami némileg vígasztal… - sziszegte Rezoradh felülve.

Elmormolt egy varázslatot, mire sebe begyógyult. Lábra állt, végig nézett magán, majd miután rájött, hogy a sarat nem lehet leporolni, szitkozódva elindult hazafelé.

- U… Uram! - nyöszörgött az ajtó előtt Wryl, gúzsba kötve. Rezoradh csak csúnyán nézett rá, és egy legyintéssel eltűntette a kötelet. Belépett barlangjába.

- Az a jóó…! – akadt benne a levegő.

Az egész teljesen fel volt dúlva. Minden széttörve és teljesen kifosztva. Még az ágy alá rejtett kincsesláda ( felirat: Vészhelyzet esetére!) is üresen hevert az asztal mellett.

- Hát… ez… még az ébresztő órát is elvitte! – hápogott Rezoradh.

Lábra állította az egyik széket, és lerogyott rá.

- Wryl… megmaradt valami?

- Csak ez Uram, - adott oda neki egy üveggömböt a béka – de ez is megsérült. – mutatott rá a repedésre.

- Kapcsoljuk be. – sóhajtott Rezoradh ujjával csettintve.

Egy homályos, zajos kép jelent meg. Kicsit megütögette, mire némileg tisztult. Egy ronda banya ült, egy asztal mögött.

- Most pedig híreink következnek. Az általános mágustúlképzés miatt leépítések várhatók, főleg a sötét ágazatban. Nostredamus azt nyilatkozta…

De Rezoradh már nem is figyelt csak felvont tekintettel szemlélte a kopást cipője orrán, amiről gyanította, pár napon belül már lyukká növi ki magát.

- Miért van rossz előérzetem?

raktárblog

2011. január 29., szombat

család

2011. január 28., péntek

:D

2011. január 27., csütörtök

tanmese

bemutatkozósdi

2011. január 26., szerda

miért érdemes focit nézni?

2011. január 24., hétfő

dream high

Rezoradh a mágus